A Kolozsvári Hóstát

Szeretettel üdvözöljük honlapunkon!

Mottó: „Minél régebbi emlékeit őrzi és ápolja egy közösség, annál biztosabb alapon áll jelenvalósága, s annál nagyobb megmaradásának esélye.”

– Pillich László –

A www.kolozsvarihostat.com cimű honlap  Zágoni Szabó István ötlete és tervei alapján készült, illetve folyamatosan újul meg.

Megtiszteltetés számomra, hogy családom nevében személyesen üdvözölhetem honlapunk minden kedves látogatóját.

1. Milyen céllal jött létre a weboldal?

Szüleim magyarságtudata gyermekkoruktól fogva nagyon erős, hiszen a kolozsvári és kolozsi születésű Édesapa valamint Édesanya a román kommunista diktatúra rendszerben nőtt fel és adott életet gyermekeinek magyar kisebbségként. Gyökereikhez, származásukhoz ragaszkodó és erre büszke emberként kötelességüknek érzik, hogy az utókor számára „átmentsék”, továbbadják mindazokat az értékeket, amelyeket „kolozsvári hóstátiként” felcseperedve szüleiktől, nagyszüleiktől átvettek, megtanultak és megbecsülnek. Legyen az hagyományőrzés, azon belül a népzene, népviselet, irodalom, könnyűzene, személyes emlékek, minden, a kolozsvári hóstátiakhoz kapcsolódó, e népcsoportot bemutató és őseire emlékező dokumentumot honlapunkon a nyilvánosság előtt kívánunk bemutatni. Természetesen nagy szeretettel várjuk a „nemcsak” kolozsvári, vagy hóstáti származású kedves magyart, hanem MINDEN érdeklődő, tájékozódni vágyó olvasónkat.

2. Kik a kolozsvári hóstátiak?

Kolozsváron a városfalakon kívüli elővárosokat nevezték hóstátoknak, az ezekben élő, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel és fuvarozással foglalkozó, falusi jellegű gazdatársadalom tagjait pedig hóstátiaknak.
A 16. század után a városfalakon kívül élő gazdálkodó hóstátiak már kálvinista magyarok voltak, saját közösségi szervezéssel mind társadalmi, mind egyházi vonatkozásban, gazdálkodásukban teret nyert a kertgazdálkodás, tehát a kolozsvári piacokat ők látták el jó minőségű termékekkel.
A hóstátiakat Bocskai István hajdúinak is nevezték, ami arra utal, hogy egyes források szerint a 16. században a fejedelem hajdútelepítése megváltoztatta az eredetileg magyar és szász összetételű, többségében a városi polgárság hitét majd később az unitárius hitet követő közösség összetételét.
A Bocskai-féle telepítésről azonban nem került elő hiteles forrás így az ezt éltető hagyomány történelmileg nem igazolható.

3. Mit jelent számomra kolozsvári, azon belül is hóstáti származásúnak lenni?

Természetesen nagyon nehéz a gyökerekről, a származásról szubjektivitás nélkül írni, beszélni. Ezért engedjék meg, hogy e néhány gondolatban saját élményeimet felidézve említsek meg néhány számomra oly kedves emléket, amely az én „saját ablakomon” keresztül enged betekintést a kolozsvári hóstát világába.

Az első és legfontosabb, ami azonnal eszembe jut a hóstátra gondolva, az a szeretet. Saját nagyszüleimről, dédszüleimről, rokonaimról szeretnék most néhány gondolatot megemlíteni, mert úgy érzem, habár ezek saját, személyes élményeim a családomról, de ezek a tulajdonságok, jellemzők valamiféle képet festenek azon olvasóink számára, akik sosem hallottak még a hóstátiakról. Nagyszüleim személyisége, tulajdonságai jellemzőek voltak nagy általánosságban saját korosztályukra, barátaikra, rokonaikra, sőt azok utódaira is…

Nagyszüleim életének vezérfonala a szeretete volt. Szeretettel bántak egymással, gyermekeiket, unokáikat nagy-nagy szeretetben nevelték fel, szerették munkájukat, szerették állataikat, szerették Istenüket, vallásukat.

Gyermekeiket önállóságra nevelték, de azzal a szülői gondviselő szeretettel, amely a háttérben mindig aggódva figyelt és segítségre készen állt.

Munkájuk „szent” tevékenység volt és állataikról úgy gondoskodtak, hogy azok ellátása a kora hajnali és késő órákban megelőzte a családi reggeli és vacsora elfogyasztását!

Növényeiket úgy nevelték, termesztették, hogy a mag elvetésétől a gyümölcsérésig gondosan figyelték, azokat zsenge palántakorukban dolgos kezükkel a szó szoros értelmében megsimogatták!

Sokszor lelki szemeim előtt lebeg az a kép, amikor nagymamám, jellegzetes testtartásával, csípőre tett kezeivel áll a kertben, a mezőn és csodálja, gyönyörködik saját keze munkájában. Őket ez éltette és élteti napjainkban is, mindazok a tevékenységek, amelyek által hasznosnak érezhették magukat.

A masszív, kőkemény munkabírás, a hangyaszorgalom, a természet szeretete és tisztelete illetve életritmusuk arra való ráhangolódása jellemezte őket, munkájuknak a szép, szabályos rendben történő végzése a négy évszak váltakozása szerint, kiegyensúlyozott, stabil, meleg családi fészket biztosított gyermekeiknek, unokáiknak.

Szerették vásárlóikat a piacokon, s életüket arra tették fel, hogy mindig, lehetőség szerint a legszebb, legjobb minőségű zöldséget, gyümölcsöt biztosítsák a város kertet nélkülöző, tömbházakban élő lakóinak.

Nagyszüleim, szüleim, önmaguk számára igen magasra helyezték a mércét az élet minden területén. Megkockáztatom, hogy már-már maximalistaként próbáltak-próbálják a tőlük telhető legjobb eredményt elérni a munkában elsősorban, de ugyanúgy az élet számos más területén is.

Végül, de nem utolsó sorban szeretnék Istenhitükről beszélni. A hóstátiak Istenben hívő, vallásukat gyakorló emberek, saját családom életében is mindez meghatározó. Imádkozni, hitre nevelni tudó magyarok ők, akik hitüket gyakorlati tettekben nyilvánítják meg. Hagyományőrző, a bajba jutón, rászorulón és egymáson segítő emberek, akik Istentől a „jót” és a „rosszat” ugyanolyan erős hittel el tudják fogadni.

Sosem fogom elfelejteni gyermekkorom egy májusi reggelét, amikor a virágba borult fákat, a kerti, életerős palántákkal teli melegágyakat, a virágoskert tulipánágyásait vastag jégréteg borította, zúzta össze… Csupán néhány percig tartó jégzápor, és odalett a hosszú, fárasztó tavaszi munka eredménye…
Nagyapámat ritkán láttam sírni, de akkor sírt a kertben… Nagymamám pedig erős asszonyként csupán annyit mondott: „Isten adta, és Isten vette el.
Majd ad helyette másikat.”… és lám, néhány hét múlva az újra vetett magok csodálatos növekedésnek indultak…

Talán az élethez való ragaszkodás az „idegen” környezetben mégis magyarként való fennmaradás az egyik legfontosabb érték, amit őseimtől őrzök.

A teljesség igénye nélkül jegyeztem le csupán néhány emléket, amelyet fontosnak tartottam megemlíteni, hogy az olvasó kicsit közelebb kerüljön népcsoportunkhoz.

A Kolozsvári Hóstátiak életének ismeretetését természetesen családom és olvasóink segítségével folytatjuk.

Szeretettel: Zágoni Szabó Éva
2009. november 6.